Moszkvai őrkutya

Orosz fajta; a bernáthegyi és a kaukázusi juhászkutya keresztesével alakították ki.

A (volt) Szovjetuniónak a II. világháborút követően megváltozott a katonai berendezkedése. A hivatalosan infrastruktúra-fejlesztésre kapott kölcsönöket a hadsereg nyelte el, ahol megengedhetetlen luxus lett az elektronikus védelmi rendszerek fenntartása. Pénz híján, az oroszos egyszerűséghez illően a hagyományos értékeikre jutott az energia és a tehetség.
A kutyás beavatkozó alegységek vezetői felsőbb utasítást kaptak, miszerint a katonai objektumok őrzésére képezzenek ki kutyákat. Nehézséget jelentett a kutyák kiválasztásánál a kemény orosz tél, a rossz ellátás. A feladat nagytestű, hosszú szőrű, ellenálló szervezetű, szigorú, de könynyen képezhető kutyákat követelt meg, de ilyen fajtát nem találtak. Ezért létrehoztak egy addig nem létező kombinációt, amely olyan jól sikerült, hogy létezését titokban kellett tartani. A hosszú szőrű bernáthegyi, a kaukázusi juhász egyik alfaja és a foltos orosz kopó genetikai "összegyúrása", évtizedeken át tartó tudatos, szelektív tenyésztése elvezetett a kívánt irányba. A fajtának még nem volt semmilyen neve, de címke nélkül is olyan jól dolgoztak a kutyák, hogy a legfontosabb katonai objektumok, rakétasilók, nukleáris támaszpontok őrzését könnyed szívvel bízták rájuk, imígyen a közvetlenül Moszkvát védő gyűrűbe kerültek. Szó sem lehetett arról, hogy külföldre engedjék a fajtát, még a moszkvai járást sem hagyhatták el. Így ragadt rájuk: moszkvai őrkutya. A szovjet birodalom széthullása után kerülhetett először civilek kezébe a fajta.

A hadsereg számos helyen látta (és látja) hasznát a kutyaképességeinek. Az erdőkerülő is ráakaszthatja a hátizsákot, a kutya dacol a mínusz 30 fokos hideggel is, és szívesen húzza gazdáját szánon. Megfelelő képzés után csomagokat, lőszert, kötszert továbbít, fizikuma lehetővé teszi, hogy közben leküzdje a nagy akadályokat, átmásszon kerítéseken vagy aláássa azokat, átússza a legszélesebb folyókat.