Óriás schnauzer

Német eredetű kutya. A fajta bölcsőjét valahol Württembergben, a badeni és a bajor nagyhercegségekben, valamint Svájc északi vidékén ringatták. Azokban a régi időkben, amikor az európai kontinens háromnegyed részét még erdők borították, és csak a lófogatú vontatást ismerték, az utazás bizony kemény és nemegyszer veszélyes expedíciónak számított. A szolgaszemélyzethez hozzátartozott a schnauzer is, amely állandóan ott ügetett a lovak mellett, jelezte és megfutamította az ellenséget. Az állomásra érve a lovászokkal együtt az istállóban aludt. Erős, nyers, kemény állatnak kellett lenni ahhoz, hogy jól bírja a fáradságot, a hideget, az esőt, és talán éppen ez az évszázadokon keresztül űzött nehéz mesterség volt az, amely kikovácsolta páratlan erejét. Ennek a természetes életmódnak köszönhette a csodálatunkat manapság is kivívó ellenálló-képességét. A középkorban már ismerték és értékelték ezt a fajtát, hiszen nagy művészek modelléjül szolgált. Stuttgartban van egy mesterséges kút, amelyet középkori szoborcsoport díszít. Egy éjjeliőr, jobb kezében lámpással, baljában alabárddal, s elmaradhatatlan kutyájával. Az eb kétségtelenül azonos a mai középschnauzerral. A későbbi századokban a schnauzer "előre lépett". Már nem delizsánszot húzó lovak körül szaladgált hanem elegáns hátasló mellett nyargalt, arisztokrata gazdáját kísérte a sétákon és a vadászatokon. A mostani schnauzer is megőrizte ősének utazás iránti vonzalmát, de ma már nem postakocsit vagy hátaslovat kísér, hanem autóban trónol.

Szőrzete kemény, úgynevezett drótszőrű; trimmelni kell. A szemöldök- és a szakállszőrzet hosszú.