Welsh terrier

A legtöbb fajtaleírás a welsh terrierről azt állítja, hogy ősrégi kutyáról van szó. Ennek ellenére a legrégibb írásos utalás létezéséről XIX. századi. Ennek persze az is lehet a magyarázata, hogy Wales viszonylag el volt szigetelve a világtól mindaddig, amíg az Angli-Wales vasútvonalat meg nem nyitották 1825 és 1850 között. Az észak-walesiek kedvelték ezt a kis termetű fajtát, de ugyanebben az időben hasonló jellegű, fekete-sárga terrierek is éltek a Brit szigeteken. A szakemberek szerint hegyi rókákra vadászni nehéz dolog. Az ellenük alkalmazott terriereknek szívós kutyáknak kellett lennie. Egy Jognes nevű család, amely számos generáción keresztül élt Ynysforban, 1750 körül vadászatra vidrakutyákkal együtt fekete és kék-sárga foltos terriereket használt. Egyes feltételezések szerint a fajta kialakításában nagy szerepet játszott a drótszőrű foxterrier. Ez elég valószínűnek tetszik, de írásos dokumentumok nem támasztják alá. A fajta első bemutatkozása angliai és amerikai kiállításokon az 1700-as évekre tehető. Tulajdonképpen ekkor kezdték meg igazán a fajta tervszerű tenyésztését, és rövidesen annyira megszerették, hogy megalakultak az első welsh-klubok is. A rákövetkező évtizedekben a fajta meghódította európát.

A szőrzetápolás mennyisége a szőrzet jellegétől és a kutya "céljától" függ. A kiállításokon nem versenyeztetett, egészséges szőrzetű welsh terrier szőrét elég évente kétszer kiszedetni. A családi kutyaként tartott állat szőrét ezenfelül hetente legalább egyszer alaposan át kell kefélni és fésülni, szakállát és bajuszát pedig szükség szerinti gyakorisággal kell tisztogatni és fésülni. Ehhez a fényesítő kefe a legideálisabb eszköz. A kiállítási kutya szőrét (jóval) gyakrabban kell kiszedni és trimmelni, ha a gazdája eséllyel akarja elindítani a bemutatón. A nyírás során általában a nyakon, a háton, az oldalakon, a farkon és a fejen igazítják meg a bundát; a lábak, a has alsó része, a bajusz, a szakáll és a rövid szemöldök szőrét hosszabbra hagyják.